Minden év augusztus 20-án ünnepel az egész ország. E jeles nap az államalapítás, az államalapító István király szentté avatásának, és az aratás végének az ünnepe. A hagyományok szerint ezen a napon szentelik meg az új búzából sütött kenyeret, melyet nemzeti színű szalaggal díszítenek.
Nem csak napjaink legalapvetőbb élelmiszere a kenyér, hiszen a történelem minden korszakában találkozhatunk kenyérrel vagy arra hasonlító étekkel – írja az agrotrend.hu. Az ünnepek és a megemlékezések kapcsán sok szó esik az új búzából készült új kenyérről, de keveset beszélünk arról, hogy mi jellemezte a honfoglalás és Szent István korának mezőgazdaságát.
A földművelés
Földművelésünk megismeréséhez nagyon kevés olyan közvetlen adat áll rendelkezésre, amely alapján teljes képet tudnánk alkotni a honfoglaló magyarok életéről. A hazánk környezetében élő népek mezőgazdaságáról fennmaradt emlékek segítségével tudunk következtetni az akkori magyarság gazdálkodási szokásaira. A Kazár országról fennmaradt írásos emlékek alapján arra lehet következtetni, hogy a lakosság tél idején városokban tartózkodott és amikor beköszöntött a tavasz kimentek a mezőre és ott éltek a tél beálltáig. A vetést időben próbálták elvégezni majd a gabonát az érést követően összegyűjtötték és innen, vagy folyami, vagy szárazföldi úton szállították tovább. Ezek a leírások, de leginkább a téli és nyári szállás megemlítése, a fennmaradt írásos adatok alapján a magyarokra is jellemzőek voltak. A szókincsünket megvizsgálva megfigyelhetjük, hogy a földműveléssel kapcsolatos szavaink nagy része a volgai bolgároktól származik, mint például a búza, árpa, illetve a tarló. A tarló eredetileg szántóföld jelentésben volt használatos. Ilyen szavaink még az eke, a szérű és a sarló is. Az ocsú szó használata a kezdetleges gabonatisztításra utal. A magyar búzafajták vizsgálatából kiderült, hogy a búzánk két soros búza volt, és csak később kezdték el a régi magyarok a közönséges búza termesztését. Fontos megjegyezni, hogy ezen búzafajták termesztéséhez szántásra volt szükség, ezzel ellentétben a sokkal csekélyebb igényekkel rendelkező köles termesztéséhez elegendő volt a felkapált föld is. Mint ahogy arról már az előzőekben szót ejtettünk, az eke használatának a bizonyítékát is a szomszédos bolgár népektől származó leletek támasztják alá, mely eke, a fogatos eke volt. A volgai bolgárok által lakott területen talált eke vasa 40 centiméter hosszú volt, csoroszlyái pedig 40-60 centiméter hosszúak és 3-5 centiméter szélesek voltak. Az ekevasak mellett az ásatások során vaskapák is előkerültek. A feltételezések szerint a kapás földművelés női munka volt, az ekés földművelést azonban túlnyomórészt férfiak végezték. A földközösség emlékeit megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy ez a földművelés nem a mai egy helyhez kötött művelés volt, hanem a kimerült földeket elhagyták és mindig újabb területeket vontak művelés alá. Éppen ezért első királyaink törvényeinek az volt a célja, hogy ezt a vándorlást megakadályozzák. A törvények értelmében a falvakat a templom köré kellett építeni, így a földet gazdaságosabban lehetett használni és ennek következtében alakult ki a forgórendszer is.
Az állattartás
A honfoglalás kori állatállományunk megismerését kezdjük a lóval. Az a magyar ember, aki napjainkban lovat tart, még most is együtt érez a lovával és még magánál is előbbre tartja. A magyarság az istállózó állattartásra, illetve a szénagyűjtésre új hazájában tért át és valószínűleg a szlávoktól tanulta el. A magyar ló természeténél fogva nem igazán kedvelte a jászlazást, de a hátaslovak részére már a honfoglalást megelőző időszakban is biztosítani kellett takarmányt. Erre utal az a tény, hogy a volgai bolgár leletekben találtak kaszákat és egy a régi hazánkról szóló írás megjegyzi, hogy az „szénatermő és termékeny helyekben bővelkedett”.
A ló után a legfontosabb háziállatunk a juh volt. A rackajuh jellegzetesen magyar állatfajta. Olyan legelőkön is megél, ahol más állat már elpusztul, tehát nagyon kitartó és szívós. Érdekesség, hogy juhpásztoraink kitűnő gyógyító emberek is voltak. Értettek a heréléshez és a koponyalékeléshez is. Az eljárás során a kerge birka koponyáját bicskával lékelték meg és kiszedték az agyvelőjéből a kórt okozó férget.
Szarvasmarháink szilaj állatok voltak, szabadon fedél nélkül éltek. A pásztoroknak így igen nagy gondot okoztak, amikor máshová kellett hajtaniuk. Rendszeresen előfordult, hogy a szilaj ökrök inát megvágták, hogy bajt ne okozhassanak. Ősi címeres fajtáink még ma is élnek.
Dél – Oroszországból hozták magukkal a magyarok a „szelíd” szalontai disznót. Ez a sertés borjú nagyságú, lángvörös vagy téglavörös színű állat volt. Igen vadfajta, úgy is élt akár a vaddisznó és gyakran előfordult, hogy nem tűrt meg más embert maga körül csak a kanászát. Fiaztató gödrökben fiazott. Éppen a sertés tartása kapcsán kell elgondolkodnunk azon, hogy talán a magyarság nem is volt igazi nomád nép, hiszen a sertés nem bírja jól az állandó helyváltoztatást.
A többi állatfajtánk szilaj tartású állat, de az egyre szűkülő hely az istállóban történő tartás bevezetését eredményezte.
A fent maradt tárgyi, illetve írásos emlékek igen csekély mértékben állnak rendelkezésre, így nagyon keveset tudhatunk a honfoglalás korában élő emberek életéről. Természetesen mind a földművelés mind az állattenyésztés területén hatalmas fejlődés volt tapasztalható az elmúlt több mint ezer évben, de egy dolog, biztosan nem változott a mezőgazdasággal foglalkozó emberek életében, amely a munkájuk iránt érzett szeretet, kitartás és az elkötelezettség.
„A mezőgazdaság egyike a legszebb, de ez idő szerint egyúttal a legnehezebb foglalkozási ágaknak. Szép azért, mert a szabad természetben tölti a gazda élete legnagyobb részét, már pedig csak nagyon sivár kedély nem talál élvezetet, örömöt a természet tüneményeinek szemlélésében. … Azonban amilyen szép éppen oly nehéz foglalkozási ág is egyúttal.” (Cserháti Sándor: Növénytermelés című könyvéből)
Törös Ramóna
Forrás: Magyarország Agrár Története című könyv
