A karácsonyhoz és a szilveszterhez kapcsolódik a legtöbb ma is élő hagyományunk és babonánk, de számos ünnepi szokás merült mára félig-meddig vagy egészen feledésbe. Sajnos, mert igen mókásak. Ezeket elevenítjük most fel.
Az egykori karácsonyi és szilveszteri népszokásokkal túlzás nélkül Dunát lehetne rekeszteni, arról nem is beszélve, hogy egy-egy hagyománynak hányféle változata létezik, amelyek koronként, tájanként kisebb-nagyobb mértékben eltértek egymástól. Szemezgettünk egy kicsit a legérdekesebbek közül.
Boszorkányok és malacröfögés
A tyúkok termékenységének biztosítása a Luca-nap egyik legfontosabb eleme volt. A nők ekkor például nem dolgoztak, mert úgy tartották, hogy akkor nem tojnának a tyúkok. A hangzatos nevű kotyolás (avagy lucázás) hagyománya is ehhez kapcsolható. A fiúk (jellemzően 7–16 évesek) ilyenkor házról házra jártak, és szalmára, fára telepedtek a porták előtt, majd hangosan kántálni kezdtek vagy mondókákba fogtak. A lakóknak érdemes volt megvendégelni, megajándékozni őket, mert ha ezt elmulasztották – amellett, hogy kockára tették a következő évi tojásáldást –, a fiúk valamilyen csínytevéssel később bosszút álltak rajtuk. A szalmát vagy fát, amelyen ültek, a gazda elrakta, hogy biztosan termékenyek maradjanak a tyúkjai.
A szerelmi jóslatok szintén nagy szerepet kaptak ezen a napon, hiszen ekkortájt kezdődött a téli „udvarlási szezon”, amikor a földmunkák helyett a fonóban ismerkedtek a fiatalok. A lányok ilyenkor különböző módokon próbálták kideríteni, kihez mennek férjhez. Például férfineveket írtak fel tizenkét cédulára, és mindennap tűzre vetettek egyet, mígnem karácsonykor az utolsó megmaradt darabról kiderült, ki lesz a jövendőbelijük. Mások gombócokba rejtették a cetliket, és amelyik főzéskor legelőször feljött a víz tetejére, az rejtette a leendő férj nevét. Olyan is volt, hogy a lány megdöngette a disznóól oldalát, és ha a malac röfögött, biztos volt, hogy a hajadon jövőre megtalálja az igazit (más változatokban pedig biztos volt, hogy nem).
Házról házra
Mindenki ismeri az egyik legelterjedtebb és még ma is élő népi játékot, a betlehemezést, amelynek során a fiúk, férfiak, gyerekek beöltözve, házról házra járva mutatták be Jézus születésének történetét. A szereplők általában pásztoroknak öltöztek, de megjelenhettek az angyalok vagy Heródes király is. Házilag, fából és papírból készített jászlat is vittek magukkal, amelyben a Szent Család volt látható angyalok és állatok társaságában. A csoport ilyenkor köszöntötte a háziakat, bekéredzkedett, előadta vagy felolvasta a születéstörténetet, illetve adományokat gyűjtött. A játéknak Erdélyben volt a legnagyobb hagyománya (legrégebbi elemei a 17–18. századból valók), ahol hosszadalmasan készültek rá, és végül egy alaposan megrendezett és sokszor elpróbált darabot adtak elő.
A karácsonyi kántálásról mendikálás, kóringyálás vagy pászlizás néven is hallhattál. Az adventi időszakban szintén egyik ajtótól a másikig járva adtak elő karácsonyi énekeket, jókívánságokat, verses köszöntőket. A gyerekek általában délben kezdték, később a fiatalok, este pedig a felnőttek kerültek sorra. A repertoárba tartozott például az ismertebbek közül a Mennyből az angyal című ének is. A kántálók is ajándékot kaptak a látogatásért.
A vesszőhordás nevéből már lehet következtetni a szokás lényegére: a pásztorok vesszővel járták a házakat, a kötegből a gazdasszony kihúzott néhány szálat, majd megcsapkodta vele a legényt, más változatokban pedig a jószágot, hogy az egészséges maradjon. A pásztor ezért pálinkát, ételt vagy pénzt kapott cserébe.
A regölés szokása pogány eredetű, a néprajzkutatók szerint az énekek egyes elemei a sámánok dalaival mutatnak hasonlóságot. A regösök általában december 26-ától újévig jártak, és a termékenység jegyében adták elő rigmusaikat, jókívánságaikat. Természetesen ők sem távoztak üres kézzel.
Mai szemmel kissé furcsa szokás, de december 28-án, az
aprószentek napján a gyerekeket átküldték a szomszédba, ahol vesszővel jól elnáspángolták őket, a hiedelem szerint így egészségesek maradtak.
Az aprószentek egyébként azok a fiúgyermekek, akiket Heródes kivégeztetett.
Az ünnep elképzelhetetlen karácsonyfa nélkül
A karácsonyfa-állítás szokásának pontos eredete homályba vész. Sok történet szól arról, hogyan vált a feldíszített fenyő az ünnep középpontjává. Több ilyen história szerint német hagyományról van szó, de ezek a körülményeket és az időpontot tekintve már nem egyeznek meg. Egyes kutatások szerint Luther Márton volt az első, aki karácsonyfát díszített, ezzel kapcsolatban szintén több monda létezik. Az egyik legkedvesebb történet szerint Luthernek egy téli estén hazafelé tartva annyira megtetszett a fenyőkön sziporkázó csillagfény látványa, hogy otthon a családjának is szerette volna megmutatni, ezért gyertyákat helyezett egy fenyőfára.
Más források azt állítják, hogy a németek örökzöld fák alá húzódtak a téli napforduló idején, mert úgy vélték, csak így menekülhetnek meg az elszabaduló gonosz szellemek elől. Olyan eredetmagyarázattal is találkozhatunk, amely azt mondja, hogy a régi szokás szerint a Katalin-napon vízbe tett cseresznyefaág pont karácsonyra zöldült ki, de sok helyen a karácsonyi piramist (nagyjából piramis alakban összeerősített deszkák gyertyákkal) jelölik meg a fenyő elődjeként. Az is lehet, hogy a december 24-én tartott keresztény misztériumjátéknak köszönhetjük a karácsonyfát: a színdarabban Ádám és Éva mellett díszletként a tudás fája is szerepelt, ám tél lévén almafák helyett örökzöldeket használtak.
Úgy tartják, Magyarországon először Brunszvik Teréz grófnő, az első óvoda alapítója állított karácsonyfát 1824-ben, de ezt sokáig csak a módosabbak engedhették meg maguknak. A szokás igazából a 20. század elején terjedt el, és sok családnál, főleg vidéken, csupán 1945 után lett hagyomány. Régebben alma, dió, mézeskalács vagy aszalt gyümölcs, pattogatott kukorica szolgált díszként.
Ha csirkéid vannak, ne könyökölj az asztalra
Ma már eszünkbe sem jutna magvakat helyezni az asztalra, avagy szalmát tenni alá, de egykor az ételek mellett ezeknek a kellékeknek is fontos szerepük volt a karácsonyi étkezésnél. A magvakból később a baromfikat etették meg, hogy jól tojjanak, a szalmától pedig azt remélték, hogy egészséget biztosít a jószágok számára, de volt, hogy a jó termés reményében a gyümölcsfákra kötötték. A gazdasszony nem állhatott fel az asztaltól, mert akkor félő volt, hogy nem tojnak a tyúkjai, és az asztalra könyöklés sem jelentett jót a csirkék számára.
Karácsonykor előszeretettel fogyasztottak babot, lencsét, mákot, amelyek a bőséget jelképezték, az alma pedig többek között a termékenységet. Olyan is volt, hogy az almát cikkekre vágták, majd közösen fogyasztották el, azt remélve, hogy a jövőben is összetartó lesz a család, de volt, ahol az a mondás is járta, ha valaki eltéved, eszébe jut, hogy kivel ette közösen az almát, és hazatalál.
A morzsákkal megetették az állatokat, vagy félrerakták betegek gyógyítására, de rontások elűzésére is használták. Volt, ahol az asztalon ételt hagytak, hogy az éjjel betérő angyalok, halottak, máshol a kis Jézus jóllakhassanak.
December 27-én szokás szerint megáldatták a bort a templomban, és ezt később a beteg emberek és jószágok gyógyítására használták.
Babonák kereszttüzében
A szilveszteri szokások fókuszában szintén a jólét, a bő termés, a szerencse, az egészség áll, azzal a kőbe vésett szabállyal, hogy ami ezen a napon történik, az az egész évre kihatással lesz, illetve megismétlődik. Talán ezekből maradt fenn a legtöbb – a felsorolásban biztosan találsz majd olyat, amelyet te is ismersz, esetleg be is tartasz.
A zajkeltés (kongózás, csergetés, pergőzés, gulyafordítás) hagyománya például ahhoz köthető, hogy anno úgy tartották, a jószágokat mindenképpen fel kell riasztani, hogy megforduljanak, hiszen csak akkor lesznek termékenyek és egészségesek. Szilveszter estéjén tehát bőszen pattogtatták az ostort, vagy éppen hangosan kolompoltak a fiatal fiúk a házakat járva. A lármának a gonosz elűzésében is szerepe volt.
A megfelelő gabonatermést szintén nagy hangoskodással próbálták biztosítani. A moldvai csángók hejgetésnek és urálásnak is nevezett szokása szerint a legények – legtöbbször lányos házakat becélozva – különböző módokon, csengettyűvel, kereplővel, furulyával, ostorral, dobbal és az ún. bikával (bőrrel bevont fa- vagy fémedény) hatalmas lármát csaptak, kurjongattak, énekeltek a búzáról és a kenyérről, persze adományért cserébe.
Nem lehetett könnyű, ha a számtalan szabályt és tilalmat mind maradéktalanul be akarták tartani.
Kora reggel a kútnál kellett mosakodni, mert úgy vélték, így egész évben friss lesz az ember, és az volt a legszerencsésebb, aki az „aranyvízben”, azaz elsőnek mosdott. Arra is gondot fordítottak, hogy újév napján legelőször egy férfi lépjen be a házba, ő ugyanis szerencsét hozott, míg a nők szerencsétlenséget. A házimunkáktól, mint amilyen a varrás, fonás, mosás, tartózkodni kellett, de a teregetést kellett leginkább elkerülni, mert arról a halott kiterítésére asszociáltak.
Ma is él a köztudatban, hogy nem szabad újév napján baromfit enni, mert az elkaparja a szerencsét, a hallal pedig elúszik, ellenben a disznóhús fogyasztása ajánlatos, mivel az meg „előtúrja”. Régebben is előszeretettel ettek szemes terményeket ilyenkor, a kötelező lencsét szinte minden családban ma is fogyasztják január 1-jén. Anno a kenyérszegés is fontos hagyomány volt, mert úgy vélték, így egész évben jut majd.
Újév napján semmit nem vittek ki a házból, abban a hitben, hogy akkor majd egész évben csak kifelé áramlanak a dolgok, még a szemetet is odabent hagyták, nehogy kidobják vele a szerencséjüket.
A férjjóslás ezen a napon is előkerült: főként a gombócfőzés és az ólomolvasztás, a bukovinai székelyek pedig úgy tartották, hogy annak a férfinak a nevét viseli majd a jövendőbelijük, akit aznap legelőször meglátnak. Erdélyben (nemcsak szilveszterkor, hanem más nagyobb ünnepeken is), meggyújtottak egy kereket, aztán legurították egy domboldalról. A kerék az ó- és az újesztendő kapcsolatát szimbolizálta.
szeretemamezogazdasagot.hu / turistamagazin.hu
