A téli hónapokban még a nagyvárosok is meg tudják örvendeztetni a madárbarátokat. A parkokban, fasorokban számos északról érkezett vendég keres menedéket és legfőképpen élelmet. Érdemes hát nyitott szemmel járni, néha meg-megállni, és végigpásztázni a belvárosi fák csupasz koronáit.
Pár éve télen egyre-másra lehetett híreket hallani hazánkban telelő csonttollúkról. Épp a fővárosban jártunk, és egész hétvégén, bárhová is mentünk, mindenhol a fákat kémleltem, és reméltem, végre én is megláthatom ezeket a különös madarakat. Vasárnap délután már indulóban voltunk vissza az Alföldre, szomorúan ültem az autóban, biztosra vettem, hogy ismét lemaradok a csonttollúakról, amikor a Tabánnál megpillantottam egy nagy csapatot az útszéli fákon. Azonnal megálltunk, kiugrottunk az autóból, és hosszú percekig le sem vettük szemünket az ostorfák piros bogyóit falatozó csapatról.
Hirtelen jött tömegek
A csonttollúak hazai megjelenése esetenként inváziószerű: ilyenkor többezres, hatalmas csapatokban lepik el a városi parkokat. Régen háborúk, természeti csapások előjeleként tekintettek váratlanul megjelenő csapataikra.
Hogy mi okozza az északi madárcsapatok hirtelen, nagy tömegben való megjelenését, ma sem tudják pontosan. Az biztos, hogy több tényező áll a háttérben, például egy különösen jó év a költőhelyen, amelynek eredményeként sok fióka repül ki. A kemény, sok hóval járó téli időszakban viszont ez a rengeteg madár nem jut elegendő táplálékhoz, ilyenkor aztán megindulnak dél felé. A csonttollúak hozzánk Skandinávia legészakibb tájairól és Oroszországból érkeznek. A faj a másodrendű szárnyevezők hegyén található piros, csontkeménységű lemezkékről kapta a nevét. Nem ez azonban a madár különös ismertetőjegye, sokkal inkább jellegzetes tollbóbitája, amelynek köszönhetően nem lehet más fajjal összetéveszteni.
Keresztcsőrű és fenyőrigó
A csonttollúakhoz hasonlóan bizonyos években inváziószerűen felbukkanó, szintén különleges külsejű madár a keresztcsőrű is, amely kis számban hazai hegységeink lucfenyveseiben is költ. Az északi populációk képviselői nálunk minden évben megjelennek.
Inváziós években, mint például 2008 telén, amikor az északi fenyők termése nem elegendő számukra, jelentős számban húzódnak le Közép- és Dél-Európába telelni. Nevét a jellegzetesen kereszteződő csőrkáváiról kapta, amelyekkel remekül tudja a fenyőtobozokat bontogatni, hogy hozzáférjen kedvenc csemegéjéhez, a fenyőmaghoz. A táplálékspecialista fajt azért is lehet itthon zömmel a városokban látni, mert főleg ott találnak fenyőket. A fenyőrigó kis számban költ a hazai középhegységekben, az év zord időszakában viszont nagy csapatokban telel nálunk. Északi fészkelőhelyein tipikus városi madár, mint nálunk a fekete rigó. Tápláléka változatos, télen gyommagvakat, kökényt, galagonyát, csipkebogyót, borókát, vadszőlőt is fogyaszt.
Parkoktól a folyókig
Szórványos téli vendég hazánkban a különös nevű, bájos kis pintyféle, a zsezse. Hogy ezek a téli vendégek mennyire nem kerülik el a zajos belvárosokat sem, arra a zsezse is jó példa. 2017 decemberében a pesti belváros kellős közepén, az Erzsébet téren láttak 30 példányt. Ez szokatlan tömeg, mert átlagos években 1-2 egyedet látnak csak a madarászok. „A zsezseinvázió várható volt – mondja Orbán Zoltán, az MME sajtószóvivője –, mert már ősszel viszonylag sokat fogtak a madarászok, és a svéd kollégák is jelezték, hogy több tízezres, nagy csapatokat láttak.”
A madáretetőkön is feltűnhetnek olykor színes északi madárkák, például a fenyőpinty és a gyönyörű süvöltő, amelyet egyébként gyakran csak jellegzetes hangja árul el. A folyók mentén szintén érdemes távcsővel bóklászni, itt is feltűnhetnek érdekes telelők. Még a Duna fővárosi szakaszán is lehet látni például kercerécét, nagy és kis bukót, olykor pedig még sarki vagy a Grönlandon és Izlandon költő jeges búvár is feltűnik, és az is előfordulhat, hogy ezeknek a kóborlóknak némelyike az Amerikai Egyesült Államok és Kanada keleti partvidékéről látogat el hozzánk. Esetenként akár olyan szürreális helyzetet is hozhat a tél, mint amilyen 2010-ben történt, amikor egy pelikán (rózsás gödény) úszkált a Parlament előtt. A madárnak ilyenkor már rég valahol a Nílusnál kellett volna lennie, de az időjárási viszonyok miatt nálunk ragadhatott.
A nagyobb városokban telelő erdei fülesbaglyokat is láthatunk, ahogy többedmagukkal „nappaloznak” a fákon, és érdeklődő tekintettel pillognak vissza az őket figyelő járókelőkre. Budapest központjában azonban hiába is keresnénk e madarakat, a túlzsúfolt, zajos belváros már kívül esik a komfortzónájukon.
Turista Magazin
