A téli túra sosem játék, a Börzsöny pedig – ahogy a hegység tekintélyes rajongótábora gyakran mondja – sosem viccel. Nem csoda, hogy téli Börzsöny-átkelésünk emlékezetes kalanddá vált, különösen, hogy az ország egyik legvadregényesebb ösvényén a jelzésnek csak hűlt helyét találtuk.
A derűs, havas, télvégi erdő igazán lélekemelő, egész évre kitartó feltöltődést jelent, kár, hogy ritkán adatik meg. A telente gyakori frontátvonulás már kevésbé derűs, mondhatni kifejezetten kellemetlen élmény tud lenni, már a városi utcán is, nemhogy a Csóványoson példának okáért. Cserébe viszonylag gyakori jelenség. Nem is tudom, mit vártam, hiszen volt már szerencsém orkánban, masszív havazásban sátrazni október elején a Börzsöny tetején, volt már tehát alkalmam megtapasztalni, hogy a Börzsöny tényleg nem viccel.
Az elmúlt évek rendre szikrázó napsütésben megtett felvidéki hótalpazásait idén a szeretett, de régen nem járt Börzsöny téli keresztezésének álma váltotta fel. Sose rosszabbat, mondhatnánk! Izgalommal vártam a túrát, bújtam a térképet, keresgettem régi emlékek és a Börzsöny „tanításai” között. Elgondolkodtam azon is, hogy mi lehet e mondás és jelenség mögött.
Minden bizonnyal az, hogy összehasonlítva a fővároshoz közelebbi hegységekkel a Börzsönyben mind a távolságok, mind a szintek jelentősebbek, vadabb a terep is, cserébe, már csak a fővároshoz való közelsége miatt is, népszerű túrahelyszín.
Ezért hát – csakis kezdő túrázóként természetesen – sokan estünk már abba a hibába, hogy csak úgy „felugrunk a Csóványosra”, s rosszul mértük fel a távot, a kihívásokat, s valamiféle kaland lett a vége.
Régen, jó tíz évvel ezelőtt jártam a vadregényes Magas-Börzsönyben utoljára, ezért is vártam nagyon ezt a túrát. A túra hetében azonban egyre nagyobb aggodalommal figyeltem az előrejelzéseket: minden jel szerint pont a túrát fogja telibe találni egy, az országon viharos gyorsasággal átszáguldó melegfront. De hát mitévők legyünk? Szabadság kivéve, kisebb társaság megszervezve, nem volt már visszaút. Készültünk a kalandra!
A túra, amely hamisíthatatlanul télinek indult…
Már a pakolás is izgalmas, hiszen rég sátraztam télen az erdőn, s a menedékházas kényelem – tessék, íme a bizonyíték – ellustítja az erdőt gyakran járót is. Külön zacskózni mindent, plusz ruházat, hiszen jelentős mennyiségű csapadék, sajnos leginkább eső várható. Hiába, a rengeteg kellemetlenség és szenvedés mellett a járvány sok mindenre tanít is bennünket: engem éppen arra, hogyan is voltak azok a nagyzsákos túrák a hőskorban.
Meglepő módon az indulás napjának reggelén szerény, de összefüggő hótakaró lepi el Budapestet, így nem csoda, hogy Nagybörzsönyhöz közelítve a buszról igazán téli táj fogad bennünket. Persze a friss hónak nagyon is örülünk, de azért az ólmos felhőkbe vesző hegyhátak látványa inkább baljós, mint hívogató. Az előrejelzés szerint már dél körül megkapjuk a csapadékot és a felmelegedést, de titkon azt reméljük, hogy itt esetleg hó formájában ér minket az, másnap reggelre pedig kék ég és szűz hó fogad a Magas-Börzsönyben, ahonnan igazán szép túrával érhetjük el Nagyoroszit a hegy túloldalán.
Nagybörzsönyt és a falu bámulatos történelmét jól ismerem, pontosan tudom, hogy „az aranyborjúnak csak a farka van Selmecbányán, a feje a Börzsönybe ér”. Itt is rég jártam, jó lenne elidőzni, de ez most sajnos nem lehetséges a járványhelyzetben.
A falut igazi téli időben hagyjuk ott: vékonyka, de friss hótakaró, ropogós hideg, erősen füstölgő kémények, csaholó kutyák. És az ólomszürke felhőkbe burkolódzó zúzmarás erdő vészjóslóan hívogat: lesz itt még kaland! Hát lett is…
De szerencsére előtte Bányapusztánál a tél megmutatja derűs arcát is. Kissé bemelegedve békésen el lehet ücsörögni a ház előtti padokon a párás levegőt harapva, teát szürcsölve és a jó tapadós hóból hógolyót gyúrva. A tél varázsa mindig, mindenhol a békeidőket idézi fel bennem, s ezt nagyon szeretem. Fekete István sorai jutnak rendre eszembe ilyenkor: „És a telet jelenti még a vágy is, ami ilyenkor megül bennem. Vakációra szeretnék menni szános, éjszakai, havas úton valamelyik régen elhagyott kis faluba, hol meleg ruhája, kopogós csizmája és piros arca van a szegénységnek is, és szeretnék ministrálni a Béke megszületésének éjféli miséjén.” (a Tél című novellából). És közben a térképet böngészve elmélázok azon is, milyen jó lenne egyszer felfedezni a Kovács-patak völgyének kevesek által ismert, beomlott bányatáróit, és milyen régi vágy a Kis-Hideg-hegy túloldalán jelzett vadászkunyhók becserkészése is. Újabb COVID-tanulság, amit pedig jól tudok: jó helyekért nem kell messzire menni.
Ábrándozásomból az első esőcsepp zökkent ki. Ideje indulni, így is mázlink van, hogy eddig még nem esett, jó lenne minél magasabbra jutni, hátha ott már hó formájában érkezik a csapadék, s nem ázunk el annyira.
Bányapusztát követően jön az emelkedő és a vadabb terep: közeledünk a kaldera belsejében, a hegyoldalban hihetetlenül szeszélyesen kanyargó kék háromszög jelzéshez, amely véleményem szerint az ország egyik legszebb, legvadregényesebb ösvénye, s annak végigjárása, különösen így sok év után, a túra egyértelmű csúcspontja.
A Börzsöny meglepetéseiből most kettő is kijutott, az első a közeli Aklok-rétjénél, ahol bizony a jelzésnek csupán hűlt nyomát leljük.
Az ország egyik legszebb ösvényén
Persze a hibát én követtem el, hiszen nem jártam a Börzsönyt, nem követtem a fejleményeket az elmúlt években, s ki gondolta volna, hogy a kapcsos túraatlasz nem naprakész, s hogy egy ilyen klassz, egyébként nagy múltú túraösvényt egyszer csak megszüntetnek. De hát én legalább 10 éve nem jártam errefelé, ahogy számolom magamban, s utólag arra is rájöttem, hogy a szükségszerűen nem szétkoptatott túraatlasz bizony már 2008-as… Mivel innen minden más út kerülő lenne a Csóványos felé, az idő pedig szűkös, a jól követhető szintút mellett döntünk.
Nemsokára hatalmas tarvágást keresztez utunk, s ahogy lépdelünk az oldalban kanyargó, gépekkel járt erdei úton feldereng, hogy bizony pár éve – utólag ellenőrizve egészen pontosan 2014-ben – az elmúlt fél évszázad legnagyobb jégkára történt itt a Magas-Börzsönyben, s valószínűleg ez lehetett az oka a jelzés megszüntetésének is.
2014 decemberének első napjaiban az őszi esőzések után felázott talajból gyökerestül fordultak ki a fák, amikor egy többnapos ónos eső következtében az amúgy is tekintélyes zúzmararéteget vastag jégpáncél borította be. Egész hegyoldalak dőltek le a dominóeffektusnak köszönhetően.
Mivel a jégkár nyomai a Börzsöny legbensőbb szentélyében, az Oltár-patak völgyében még ma is fájdalmas látványt nyújtanak, feltételezhetően ez az oka ennek a „tarvágásnak”.
Aztán újra erdőbe érünk, és a Kuruc-patak völgyéhez közelítve már a hangulat a régi. Hihetetlen, de az alig lépésnyi széles, meredek oldalban kanyargó ösvény már majd’ százéves.
A zegzugos oldalbércek sorozatán, szintvonalként keresztezve a lefutó vadregényes patakvölgyeket a meredek, kárpáti hangulatú hegyoldalakon néha szinte úgy tűnik, megérinthetnénk a szomszédos oldalban haladó túratársakat: légvonalban közelebb vannak, mint az ösvényen.
Az oldalazó ösvény az ország egyik legszebb turistaútja, remélem, hamarosan visszavehetik a természetjárók. Hogy ezt más is így gondolja, arról tanúskodnak a lefestett jelzések téglalapjaira rárajzolt saját kezű iránymutatások is. Bár a csúszós terepen nem könnyű a haladás a hatalmas zsákokkal, és az eső is szemerkél, még szemlélődni is van időnk. A délről érkező meleg levegőben az általunk keresztezett északi völgyfőkben látványos kis párafelhők keletkeznek a szemünk láttára: a tél találkozása a túl korán érkező tavasszal.
Amikor a klímaváltozás közbeszól
A Magas-hídi-rétnél arra gondolok, hogy a Börzsöny ilyetén keresztezése amolyan nagybetűs túra, igazi klasszikus, ami többet érdemelne, magyarul tavasszal vissza kell ide térni. Mi most a mesés Nagybörzsönyből gyorsan kilépdeltünk, de azért az igazi egy ott töltött éjszaka lett volna, ismerkedve a bányászkodás múltjával a Kovács-patak völgyében. A Magas-hídi-rétnél pedig jó lenne fejben jobban összerakni, hogy itt, a Börzsöny legmélyebb zugában hogyan is érkeztek le ide a völgyekből a vasútvonalak a kemencei kisvasútrendszer fővonalához. Mert ez itt nemcsak a Börzsöny természeti szentélye, de bizony az egykor a fakitermelés érdekében ideáig felfutó kisvasutaké is egyben!
Az Oltár-patak völgyében 1926-ban épült meg a leágazás a fővonalról, amely nem mellesleg fénykorában összesen 51 km hosszúságú volt. Igen ám, de ez és a szomszédos Rákos-patak völgye annyira meredek volt, hogy kb. 100 méteres szintkülönbséggel önálló, ún. közelítő vonalakat építettek, s az ezeken szállított faanyagot a völgyfőkben lecsúsztatták a völgyi vágányok végpontjaihoz. A rét elnevezése pedig annak a 21 m hosszú és 8 m magas gerendahídnak állít emléket, amely nem is olyan nagyon régen itt segítette (1957–58-ban számolták fel ezt a mellékvonalrendszert) a munkát. Itt, a rétnél nem csupán visszatérünk tehát a turistaútra, de a kisvasutak völgyében folytatjuk utunkat, több helyen jól láthatóan követve az egykoron megerősített sínpályákat.
De itt már sajnos nincs idő szemlélődni, a kezdeti csepegés, majd szitálás heves esőbe vált át. Sőt, hol eső, hol havas eső, hol vizes hó esik. A fényképezővel alig van lehetőség megörökíteni az Oltár-patak túloldalán a jégkár döbbenetes nyomait. Hiába szaporázzuk a lépteinket, éppen a leginkább embert próbáló szakaszon, a Kőkorsó melletti meredek ösvényen ázunk szét: itt csak lassan tudunk haladni a jeges, meredek hegyoldalban. Teljesen átázva érünk fel a gerincre, ahol a jegesnek tűnő szélben már az sem vigasztal, hogy itt bizony hó esett, de a friss, ropogós hó a régi tetején mégis inkább csak elszomorít most, ahogy érzem, hogy a hátamon csorog le a jeges víz. Megkönnyebbülve térünk be hát a széltől védett kilátóba, ahol gyorsan ránk kerül a váltóruha, majd előkerül az elemózsia és a pálinka is.
Kedélyesen falatozunk, főzőcskézünk, miközben kint igazi ítéletidő tombol: a szél csak úgy veri az esőt a jégbe fagyott kilátóba, a hegyre telepedő ködben az orrunkig sem látunk a sötétben, a kilátó körül pedig a friss hó nagyon gyorsan egy tekintélyes latyaktengernek adja át a helyét, alján egy jégréteggel. Szép lassan tudatosul bennünk a főzőcskézés közben, hogy bizony a kilátó éppen kiolvad, s ennek megfelelően a belsejében érzékelhető csöpögés száraz ruháinkat is szép lassan átáztatja. Sajnos túl későn kapunk észbe, hogy ez így cseppet sem vicces.
Persze január végén itt nagyon nem ilyen időnek kellene lennie: a kilátó környékén akkora latyak áll az olvadó jégen és havon, az eső pedig úgy esik, hogy sátorverés helyett a kilátóban való bivakolásra szavazunk a felsőbb szintek valamelyikén, sátorponyvákkal védve magunkat a csepegés és a becsapó eső ellen. Nem részletezem, azt hiszem kis csapatunk egyik tagjának sem ez volt élete éjszakája.
Átázva kullogunk le a hegyről
Azért úgy alszom el, hogy sebaj, reggel tiszta égbolt kárpótol majd bennünket a megpróbáltatásokért, vagy éppen a felhőpaplan felett csodálkozhatunk rá a természet szépségére. Hát nem. Az én hálózsákom viszonylag jól bírta az éjszakát, de az átázott és átfázott kollégák azzal keltenek, hogy induljunk gyorsan, s bizony, a hegyen megülő csípős köd és a szél nem túl vendégmarasztaló. Ráadásul a csapatban egyszerűen nincs benne a hosszú túra Nagyorosziba, úgyhogy a legrövidebb úton, csöndben baktatunk Diósjenő felé.
A sosem viccelő Börzsöny persze még egy fricskát dörgöl aztán az orrunk alá: a sok jeges csúszkálást követően az Alsó-Hinta-rétnél hirtelen kisüt a nap, és gyorsan elfogy a hó is.
Az első szombati túrázók itt jönnek szembe, nekik valószínűleg lesz már kilátásuk is odafent. Aztán Diósjenő felől egész turistahad érkezik, többen egy szál pulóverben, mások pedig az átjárót keresik a megáradt, zavaros vizű patakon. Így érkeztünk meg a télből a január végi tavaszba az idei téli túrán.
Utóirat: két hétre rá gyönyörű hólepelbe burkolózott a Börzsöny, és az elmúlt évek egyik, ha nem a legszebb téli túrájával ajándékozott meg a csodálatos Magas-Börzsöny! Köszönet neki mindkettőért!
Turista Magazin
