Az élelmiszeripar története picit a fogyasztói társadalom kialakulásának regénye is, ahogy az élelmiszer-fogyasztási szokásaink alakulása híven tükrözi a társadalmi változásokat is. De vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy amikor manapság élelmiszert vásárolunk a boltban, akkor az ott kifizetett ár valójában mit tükröz és milyen rendszerek működésére van hatással? Ahhoz, hogy ezt megérthessük, ismerkedjünk meg az élelmiszer-előállítási rendszerek rejtett költségeit feltáró és holisztikus szemléletben kezelő, „valós költség kalkuláció” („true cost accounting”) fogalmával.
Kezdjük azzal, hogy ha bárkinek feltesszük azt a kérdést, hogy milyen alapon választ és vásárol élelmiszert, akkor a döntő többség minden kutatás szerint az ár alapján dönt, vagyis igyekszik minél olcsóbban bevásárolni. Az árak mindenhatósága és állandó lefelé szorításuk kényszere mára az élelmiszer-lánc működését is alapvetően meghatározza, még a gazdagabb országokban is.
Fogyasztóként a legtöbben még csak nem is sejtjük, hogy az akció-vadászat, az alacsony árak keresése, amellett, hogy a pénztárcánkat kíméli, valójában csak „átteszi” az élelmiszerek előállítása következtében fellépő társadalmi költségeket más rendszerekre, amelyeket aztán egyrészt más címen ugyanúgy mi fizetünk meg, másrészt a környezetünk állapotára, az élelmiszer-előllítás környezeti lábnyomára is döntő, negatív hatással van.
De miért van ez?
Ennek megértéséhez képzeljünk el egy olyan árcédulát, amelyen szerepel az élelmiszer előállításához kapcsolódó összes költség és hatás:
- kezdve a mezőgazdasági alapanyagokhoz felhasznált növényvédőszerek és műtrágyák ivóvízre, talajra és élővilágra gyakorolt kártékony hatásai miatt keletkező víztisztítási és talajregenerációs költségektől
- a monokultúrák egyeduralmával a biológiai sokszínűség elvesztése miatt bekövetkező károkon át
- a feldolgozás és a szállítás közben létrejövő környezetszennyező hatások semlegesítésének és a veszélyes hulladékok megfelelő kezelésének árán keresztül
- a termelők állami támogatásán és
- az olcsó árak miatt is alacsony élelmiszeripari bérszínvonal miatt szükséges szociális támogatások finanszírozásán át
- az árverseny miatt csökkenő minőségű étrendünk miatt kialakuló, táplálkozással összefüggő betegségek gyógyításának társadalombiztosítási költségéig.
A lista bár bonyolult, de korántsem teljes, és könnyen belátható, hogy ezeket a költségeket végső soron ugyanúgy „mi” fizetjük, még akkor is, ha a képzeletbeli céduláról az élelmiszerboltban ezeket költségeket levágták: nem ott fizetjük, mert nem jelennek meg az élelmiszerlánc szereplőinek költségei között sem. Viszont valakinek ezeket is nyilvánvalóan ki kell fizetni, csak nem az élelmiszerboltban, hanem az adókban és járulékokban, a rezsiszámlákon és az egészségkasszában.
De akkor mennyibe kerülnek valójában az élelmiszereink?
Nyilvánvalóan nem könnyű számszerűsíteni a környezetben keletkezett károk helyreállítási költségeit, vagy egy termék egészségünkre gyakorolt hatását. A “valós költség kalkuláció” pont abban tud segíteni, hogy tudományos módszerekkel bemutatja és számszerűsíti az összes élelmezési rendszer valamennyi pozitív és negatív externáliáit. Olvastam olyan becslést, hogy ennek alapján ma az élelmiszerek árában gyakorlatilag a valós előállítási költségük felét fizetjük ki, vagyis minden élelmiszerboltban elköltött forintra jut egy másik forint a befizetett adónkból és járulékainkból, ami elég sokkoló arány.
Akkor mi a megoldás?
Mielőtt nagyon elkeserednénk, szögezzük le, hogy az élelmiszerek előállítása mindig környezeti hatásokkal fog járni, ez nem kikerülhető. Azt is fontos még előljáróban gyorsan megjegyezni, hogy már ma is vannak olyan előremutató termelési, feldolgozási rendszerek, amelyek nemhogy káros, de jótékony hatással vannak a környezetünk állapotára. A kérdéssel foglalkozó kutatók szerint az élelmiszer-ellátásunkat viszont csak úgy fogjuk tudni fenntarthatóvá tenni, ha globális szinten kezdünk el holisztikus rendszerekben, a valós költségek kalkulációjának módszerét alkalmazva gondolkodni. Ez nagyjából azt jelenti, hogy bizonyos társadalmi és környezeti hatások kivédésének nagyobb prioritást adunk és a rendszereket a valós költségek tudományos kalkulációjával alátámasztva oly módon változtatjuk meg „visszafelé” szabályozással és önszabályozással, ösztönző eszközökkel, hogy a költségeket egyre inkább ott fizessük meg, ahol keletkeznek. Ez arra ösztönzi majd például az élelmiszerlánc szereplőit, hogy a környezetet jobban kímélő technológiákat vezessenek be, magasabb tápértékű termékeket állítsanak elő, méltányosabb bért fizessenek az élelmiszer-ellátásban dolgozóknak.
Akkor emelkedni fog az élelmiszerek ára?
Igen, ha a fenti logikát megfordítjuk, akkor elvileg az élelmiszerek ára növekedni fog, legalábbis azoké, amelyek eddig környezetkárosító rendszerekből kerültek ki. Ugyanakkor ha belegondolunk, összességében a rendszer nem fog több pénzünkbe kerülni, mert kevesebb társadalmi költséget fog okozni a működtetése: ha kevésbé környezetszennyező lesz az élelmiszereink előállításának teljes láncolata, ha kevesebbet kell a gyógyíttatásunkra költenie a társadalombiztosításnak, akkor az állam költségei csökkenek, a környezet állapota pedig javul.
De akkor mi lesz azokkal, akik nem tudják megfizetni a magasabb élelmiszerárakat?
A rendszerek átalakításával nyilvánvalóan ezt a problémát is kezelni kell. Ez oly módon lehetséges, ha belátjuk, hogy jelenleg az alacsony élelmiszerárak egyszersmind szociális támogatásként is funkcionálnak, tehát arra van szükség, hogy ezt a támogatást más eszközökön keresztül nyújtsa az állam a rászorulóknak.
Ez mind szép, de hogyan tud ez a rendszer-átalakítás megvalósulni?
Természetesen nem fog egyik napról a másikra menni és nagy szükség van arra, hogy egyre több fogyasztó megértse, hogy a pénztárcájával erről is szavaz.
Már ma is vannak olyan védjegyrendszerek, amelyek egyes hatások mérséklését és az ebből adódó költségnövekmények számszerűsítését célzó vállalati működésekre hívják fel a figyelmet: magyarul nem véletlen, hogy az ökológiai gazdálkodásból, a méltányos kereskedelemből, vagy a környezetkímélő gyártásból származó termékek drágábbak. Mivel azonban ezek jelenleg nagyon kis százalékát képviselik a boltokban forgalmazott termékeknek, rendszerszintű és gyors szemléletváltásra lenne szükség minden szereplő oldaláról.
Az ilyen “forradalmak” azonban sajnos nem a tudományos és nemzetközi szervezetek konferenciáin zajlanak le, hanem az üzleti tárgyalókban. Ennek az az oka, hogy az élelmiszerláncban az erőegyensúly eltolódott azon szereplők irányába (és ezért az egész folyamatot leginkább azoknak áll lehetőségükben befolyásolni), akik alapanyagok és áruk elképzelhetetlenül nagy tömegét mozgatják egyrészt a feldolgozók, másrészt a fogyasztók felé. Nagyon leegyszerűsítve, leginkább arra lenne szükség (bármennyire is a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik ma még egy ilyen elképzelés), hogy a klímaválság miatt előttünk álló kihívások megoldása érdekében első lépésben ők, vagyis a lánc két végén álló, gigantikus méretűre nőtt, ezért jelentős erőfölényben lévő kereskedők kezdjenek a méretgazdaságossági (és profit-maximalizálási) szemlélet mindenhatóságából engedni. Azért, hogy a lánc többi, kisebb súlyú, ezért kényszerpályán mozgó szereplője is nagyobb mozgásteret kapjon a minden szempontból fenntarthatóbb működéshez, tehát az élelmiszerek környezetkímélő előállításához is.
A valós költség kalkuláció tehát önmagában nem csodafegyver, de nem is az agrárium szereplőit sújtó, újabb “sötét zöld” sarc, hanem egy olyan szemléletmód és módszertan, amelynek globális térhódítására kétségtelenül szükség lenne az élelmiszer-rendszereink fenntarthatóságának megteremtéséhez. Ugyanakkor ez nem lesz lehetséges a tudomány, a nemzetközi szervezetek, a politika, a vállalatok és – egyáltalán nem utolsó sorban – a fogyasztók támogatása nélkül.
Egyelőre azonban a nemzetközi szervezetek és a politika nehezen boldogulnak az érdekek összehangolásával, erre talán szemléletes, de szomorú példát adnak az uniós agrártámogatási rendszer átalakítása és a Farm2Fork stratégia körül nem csituló éles és polarizált viták, vagy az ENSZ két hete lezajlott élelmiszer-ellátási csúcstalálkozóján – sokak szerint – elszalasztott megoldási lehetőségek.
Vagyis minden bizonnyal még sokáig kell várnunk az “igazi” árcédulákra és annak a helyzetnek a megszűnésére, hogy bizonyos szereplők esetében a profit „saját”, de a hozzá kapcsolódó költségek egy részét meg közösen álljuk.
Visszakanyarodva a képzeletbeli árcédulánkhoz, álljon itt végezetül egy inkább érdekes, mint reális megoldást jelentő példa Amszterdamból, ahol egy mozgalom részeként 2020-ban megnyílt az első „valós árak” koncepcióval dolgozó üzlet. Itt a termékeknek két ára van: a vásárlóknak megmutatják az élelmiszerek előállításának igazi költségeit is, és ha ezek egy részét a vevők önkéntesen kifizetik, akkor ebből a pluszból különféle társadalmi célú kezdeményezések támogatásán keresztül hozzájárulnak a klímaváltozás és az alulfizetettség hatásainak kiküszöböléséhez.
A témában további elmélyüléshez ajánlom ezt – a kérdésben máris alapműként számontartott – idén nyáron megjelent tanulmánykötetet, amely arra a kérdésre ad válaszokat politikai és szakmai döntéshozók számára, hogy a “True Cost Accounting” segítségével miként állítható vissza az élelmiszer rendszerünk egészét sok szempontból jellemző kibillent egyensúly. A könyv egyik társszerzője Kálmán Zoltán, nyugalmazott nagykövet, Magyarország korábbi állandó képviselője a római ENSZ szervezetekben (köztük a FAO-ban), akinek ezúton is köszönöm a cikk megírásához nyújtott támogatását!
Tulip Garden Café / elelmiszervilag.hu
